Szerelmünk lapjai

Rólunk szól. Ez a mi történetünk.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Hogyan tovább?

Én már nem tudom. Fogalmam sincs. Mindent megtettem, sokszor erőmön felül, hogy lehessen közös jövőnk. Szeretnék előre látni, legalább egy kicsit. Szeretném, ha lenne bármi fogalmam arról, hogy mi vár rám. Nem akarok csalódni, nem és nem! Nem akarom, hogy mindenkinek igaza legyen veled kapcsolatban. Nem azért mert nem viselném el azt hallgatni, hogy "én megmondtam...", hanem mert akkor nem leszel. Nem leszel nekem. Nem tudom ezt elképzelni sem.

Már nem tudok kihez fordulni, nem tudok kit kérdezni, nem tudok kitől tanácsot kérni. Mert akihez tudnék, az csak ingatja a fejét, vagy azt mondja, hagyd a fenébe. Plusz nincs olyan, akiben maradéktalanul megbíznék, akinek igazán adnék a szavára, vagy érdekelne, fontos lenne a véleménye. Kivéve téged. Te vagy a szerelmem, a párom, a barátom. Te vagy az, akitől egy ilyen dologban, ami nagyon, nagyon fontos, és befolyásolja az életemet, szóval te vagy, akitől tanácsot kérnék. Akkor most kérdezzelek téged? Kérdezzem tőled, hogy mit csináljak veled? Válaszolsz rá? Ha valaki elmesélné neked a mi helyzetünket, vagyis az enyémet, mit mondanál neki?

Bizalom

Jó veled, nagyon. Írhatnám, hogy ritkán vannak olyan pillanatok amikor vitázunk, de hát ez mostanában nincs így, és alapvetően ritkán vannak olyan pillanatok, amikor egyáltalán találkozunk. De azért ezeket is átvészeljük, a nemtalálkozást, a vitákat egyaránt. Szóval, jó veled, nagyon.

Mégis azt kell írnom, hogy azért vannak defektek a kapcsolatunkban. Például a bizalom. Sokat gondolkoztam már ezen, és mindig ugyanoda lyukadok ki. Nem bízom benned. Ha most ezen megrökönyödsz, vagy megharagszol, hát, hajrá. De akkor is ez van, és nem bántani akarlak. Sajnos ezt te érted el, az elmúlt bő fél évben.

Itt nem arról van szó, hogy csajozol, vagy van még nyolc barátnőd. Csak olyan sok mindent ígértél, amit nem tartottál/tartasz be, és úgy gondolom nem is fogsz.

Megtört bennem valami, és olyan jó lenne tudni, hogy helyre fog-e állni ez valaha. Mert igazából nem hiszem. A bizalom elég kényes dolog, és ezek a frázisok, hogy sokat kell érte letenni az asztalra, amennyire igazak, annyira nem. Mert amikor elnyered valaki bizalmát, akkor arra vigyázni kell. Ugyanis eljátszani roppant könnyű. Nem kellenek ehhez nagy dolgok. Apró be nem tartott ígéretek pont elegek, hogy elillanjon az, ami igazából egy kapcsolat alapját jelenti. Aztán utána lehet pakolni, rakodni azt az asztalt roskadásig, már mindegy. Lehet tikfából is, lehet tizenkét lába, úgy össze fog szakadni a sok ígérgetés, bizonyítás alatt, hogy ezer asztalos sem csavarozza össze. Egy darabokban heverő asztal meg mire jó? Maximum tűzifának.

Illékony dolog a bizalom, tessék óvatosan megfontoltan, felelősséggel viseltetni iránta. Inkább kevesebbet, kisebbet kell ígérni, vagy nem kell ígérni... A napi kis csalódások észrevétlen gyűlnek, és még ha nem is akarjuk, nem vezetünk listát, esetleg olvasónaplót róla, a kupac csak nő, növekszik. Aztán eljön az idő, amikor nem tudsz lépni a kupactól, és rájössz, hogy akkor nem nő tovább, ha nincs aki gyártsa a rávalót. Végül eljutsz arra a pontra, amikor már nem hiszel el semmit, nem bízol egyáltalán.

És inkább egyedül maradsz.

Helyzetjelentés

Igazából nem változott semmi. Pont ugyanott vagyunk, mint ahol eddig. Persze azért ehhez hozzá tartozik, hogy 5,5 hónap után elmondtad a gyerekeidnek, hogy mi a helyzet. Szóval, ha azt veszem, van némi előrelépés. De igazából ezzel sem mentünk sokra.

Az elmúlt 2-3 napban megint rá kellett döbbennem, hogy ha rólad van szó, akkor csak egy dolog biztos: a nagy semmi. Folyton várok rád, és erről szól minden. Várom, hogy elhatározd magad, hogy leülj beszélni a gyerekeiddel, vagy akivel akarsz, várom, hogy tégy valamit, várom, hogy esetleg engem is belevégy a terveidbe, és ne csak rólad szóljon, várom, hogy írj pár sort, vagy hogy felhívj. Csak várok, várok, várok valamire. Aztán mindig meg kell állapítanom, hogy a semmire.

Szóval, nem tudom meddig kell várnom. Fogalmam sincs. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy vajon lesz-e elég türelmem..?

Társas magány

Szerintem ez létező dolog. A társas magány. Nézzük csak az én helyzetemet.

Van egy férjem. Ő mellettem van, jóban, rosszban szó szerint, ahogy megígérte. Csak hát ugye ez már "nem érdekes". Van egy papírunk és egy gyerekünk, ennyi az, ami összeköt vele. Nem szeretem, ha a közelemben van, és ez pont annyira az én hibám is, mint az övé. Nem akarom őt bántani, sosem akartam. Egyszerűen nincs igényem a társaságára. Az elmúlt tíz év nagy része arról szólt, hogy ahogy mondani szoktam, a fejét a víz fölött tartsam, hogy ne fulladjon meg. Hogy ne fulladjon bele a saját életébe. Nem mondom, hogy ő nem tett semmit, mert akkor hazudnék. A kapcsolatunk elején még figyelt rám, úgy igazán. Próbált mindent megadni, de aztán rájöttem, hogy ez nem más, mint kompenzáció. Egy barátnőm azt szokta mondani, hogy férjnek a pénz a szeretet nyelve. Persze, ki ne örülne egy szép táskának, de ezzel nem lehet kiváltani a kapcsolatból hiányzó dolgokat. Nem rovom fel neki, mert nem akarom. Hálás vagyok neki sok mindenért. De az utóbbi évek megmutatták, hogy mi olyan távol vagyunk egymástól mint a Plútó a Naptól. Hiába mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Tisztelettel jelentem, ez egy baromság. Szóval, ő már nem a társam. Azt sem tudom, az volt-e valaha.

Aztán itt vagy te. Először szerető (mert egy férfi is lehet az, nem csak a nő), aztán pasi, barát, társ. De a társam voltál te igazából bármikor? Vagy az vagy? Hiszen nem vagy mellettem, legalábbis a szó szoros értelmében. Vagyis inkább sehogy, ha jobban belegondolok. Szerintem a társ nem (csak, vagy elsősorban) attól társ, hogy befizeti a villanyszámlát, vagy hogy egyáltalán előteremti a számláravalót. Hanem ha ott van, amikor szükség van rá. Ha a válla kell a könnyeknek, ha be kell fúrni egy csavart, felásni a kertet, ha bármiben döntést kell hozni, ha csak beszélgetni akarsz, ha nevetni, és ha szeretni őt. Akkor a társ ott van. És hagyja, hogy szeresd, vagy tartja a vállát, amíg kisírod magad és megnyugszol a közelségétől, a füledbe susogott szavaktól. Tehát, ilyen alapon te  nem vagy a társam.

Van egy tünemény kisfiam, de ő él a saját kis világában. Ehhez nem is fűznék egyebet.

Van családom, nem túl messze, de ahhoz mégis, hogy igazán részesei lehetnének az életemnek.

Van néhány barátom. Még. Férj lassan elmar mellőlem mindenkit, és ki tudja meddig tartanak ki...

Van sok kollégám, akiket imádok, és nélkülük szegényebb lennék lelkileg és szellemileg egyaránt.

Így ha számot vetek, akkor kiderül, hogy vannak barátaim, kollégáim, van családom, gyerekem, férjem, pasim/barátom. De mégsincs meg az, akit a társamnak tekinthetnék. És lehetek bármilyen "kemény", hiába oldok meg mindent magam, hiába vagyok teljesen önjáró, hiányzik valaki mellőlem.

Hát, ilyen a társas magány.

Élni, vagy nem élni

Ahogy írtam neked, két nap is azon gondolkodtam, hogy hogyan is tudnád elmagyarázni feleségnek, hogy miért én, és miért nem ő. Aztán rájöttem hogyan. Vagyis inkább az okára.

Mert velem, mellettem élsz. Vele meg nem.

Én megnevettetlek, ő nem. Nem csak most, hanem biztos vagyok benne, hogy vele régen sem nevettél ilyen jókat, mint velem.

Velem megnyugszol. Az én karjaimban megszűnnek a gondok, a problémák, vagy legalábbis arra a kis időre, míg együtt vagyunk, nem törődsz vele. De az akkor is így van, ha csak beszélünk. Ő meg csak idegesít.

Én jövőt adok neked. Velem tervezel, vele nem.

Én felnézek rád. A szememben te vagy "A" férfi. Neki csak a férje vagy.

Én tisztellek. És ő?

Én tetszem neked, engem szépnek találsz. És őt?

Én mesélek neked, beszélek hozzád, ő csak mond valamit.

Én meghallgatlak téged. És ő?

Amikor velem szerelmeskedsz, az neked (és nekem is) valami földöntúli mámor. És vele?

Én szeretlek téged szívem minden szerelmével, őszintén és rendíthetetlenül.

És ő..?

Dilemma

Feladni, nem adni? Feladni, nem adni? Azért ezt így nyilván nem lehet eldönteni. Hogy is lehetne?

Adott egy nő és férfi, egy véletlen találkozás, és egy mindent elsöprő szerelem. Olyan szerelem, ami csak egyszer van az ember életében, amiről tudod, hogy sem előtte nem volt olyan soha, és utána sem lesz már.

Rengeteg küzdelem van mögöttem, és gyakorlatilag semmi eredmény. Nem vagy az enyém, nem ölelhetlek, nem csókolhatlak, nem oszthatom meg veled az életemet. Ilyenkor teszem fel a kérdést, hogy mi értelme? Úgy megbonyolítottam az amúgy is nehéz életemet, amire nem biztos, hogy szükségem volt. Persze talán máshogy látnám ezt, ha nem egyhelyben toporognánk még mindig. Szóval így talán nem felróható nekem, ha megfordul a fejemben néha, hogy abba kellene hagyni. Ehhez sokszor hozzáadódik az az érzés, mintha te akarnád, hogy egyszer s mindenkorra vége legyen. Mintha azt várnád, hogy mikor adom fel, mikor küldelek el.

De nézzük meg a másik felét. Szeretlek. Pont. Bár, a szívemet kitépted, összetörted, ezer meg ezer tüskét szúrtál bele, én mégis szeretlek. Mert egy nő már csak ilyen. Vagyis én bizonyosan. Hiába minden, szeretlek, méghozzá nagyon. Veled akarok lenni, szeretni téged, gondoskodni rólad, esténként hozzád bújni, mosolyt csalni az arcodra. Mindent veled akarok. Ahogy eddig is, úgy ezután is. Így hát nem lehet feladni. Még ha néha eszembe is jut, mert elfáradok, vagy mert elfogyni látszik az erőm. De nem adom fel. Csak nyújtsd a kezed felém, fogd meg az enyémet, tarts erősen, és induljunk el egy irányba. Mert az utunk közös, és jó lenne, ha együtt mennénk végig rajta.

Repedés

Nem vagyok biztos benne, hogy ez a találó cím. Nem akarom, hogy megrettenj tőle. Megpróbálom elmagyarázni, hogy mire gondolok.

A péntek nagyon megviselt. Férjnek eddig is voltak kirohanásai, sokszor hallgattam tőle, de erre igazából nincsenek szavak. Annyira kellett volna a támogatásod, hogy érezzem, mellettem vagy, de ezt nem kaptam meg. És senki mástól. Ahogy férj sorolta a sérelmeit, amit élete során elszenvedett, azt mondtam neki, hogy én nem vezekelhetek mindenki más bűnéért. Így én sem tehetem, hogy neked rovom fel, amiért nem élveztem senki támogatását. Csak hogy nem is az az érdekes. Mások támogatása. Hanem a tiéd.

Nem akarom azt írni, hogy megtört bennem valami, vagy megszakadt, vagy egyéb szinonímát. Mégis azt éreztem, hogy keletkezett köztünk egy szakadék. Vagy hívjuk inkább repedésnek. Hajszálrepedésnek. Így talán jobban hangzik. Azt hiszem, te nem érzed, de én igen. Mondtad is ma, hogy fura vagyok. Hidd el, nem direkt. És nagyon próbálok nem fura lenni. Próbálok ugyanaz lenni, mint aki voltam, és remélem idővel sikerül.

Mikor Szentendrén voltunk, első este az Egy gésa emlékiratai-t néztük. A főszereplő teszi fel a kérdést: ha egy fának se ága, se levele, attól hívhatjuk még fának? Mert most valahogy így érzem magam én is. Mint egy fa, amit szörnyen megtépáztak. Csak növesztette az ágait, hogy bele lehessen kapaszkodni, a leveleit, hogy árnyékot adjon - hogy meg lehessen pihenni alatta, és ezért nem várt semmi egyebet, csak egy kis törődést. Nem méregdrága tápszert, vagy aranykerítést maga köré, hanem védelmet a vihartól.

Így ennek a fának most se ága, se levele. De törzse és gyökere még van. És ha nem vágják ki, ha nem mondanak le róla, akkor talán újra kihajt, és erősebb lesz, mint volt. De ehhez bizony idő kell.

Cím nélkül

Most fordul elő másodszor, hogy előbb kezdem el írni a bejegyzést, mint hogy címet adnék neki. Talán azért, mert annyi minden van a fejmben, ami nélkülöz bármilyen összefüggést, és most nincs igazi irányvonalam. Csak szimplán írni szeretnék.

Nagyon mérgesített, mikor a múltkor elmesélted, hogy feleség hogy reagált a "szakításunkra". Hogy milyen jót nevetett más kínján. Mondtam is neked, hogy az én véleményem szerint megfelelően butának kell lenni ehhez (és nyugodtan haragudj meg most ezért). Szerintem a butaság nem veleszületett dolog. Mindenki kap lehetőséget, hogy ne legyen az, csak sokan nem élnek vele. Mert nincs rá igényük.

Valahogy nem tudom elképzelni, hogy nincs tovább, vagy ne legyen tovább. Olyan valószerűtlen. Hiszen mi összetartozunk. Mindig is ezt mondtuk, mindig egy véleményen voltunk erről. Megtaláltál, megtaláltalak. És nem engedjük el egymást. Remélem...

Most gondolkozom csak azon, hogy mennyire logikátlan ez az írás az előzőek után. Mert olyan, mintha azt tükrözné, hogy minden rendben van. Pedig hát nincs. Én tele vagyok fájdalommal, csalódottsággal, kétségekkel. És nem tudom le fogom-e gyűrni ezt. Túl fogok-e lépni ezen az egészen, anélkül, hogy maradandó sérüléseket szenvednék. Amiket te ejtettél rajtam. Férj már nem tud bántani, amit tőle kapok állandóan, bármilyen súlyosak is, kizárom. De téged annyira szeretlek, így ha te sebzel meg, az iszonyú kínt okoz. Nem akarom, hogy bánts. Nem akarom.

Tegnap

Azt kérdezted mi volt tegnap.

Tegnap végre kinyílt a gyöngyike. Szedtem egy csokor ibolyát, az éjjeliszekrényre tettem, és ma reggel az illatára ébredtem.

Tegnap szinte egész nap csak feküdtem. Nagyon fájt a fejem, kijött a migrénem, de amúgy sem lett volna erőm már semmihez.

Tegnap a fotelbe és a székek hátára pakoltam a konyhába kiszórt ruháimat. Nem rakom vissza a szekrénybe, mert ez a hely már nem az otthonom többé, csak egy hely, ahol élek.

Tegnap megint nem ettem. Bár, az elmúlt két hétben is csak annyit, amennyit máskor három nap alatt.

Tegnap este teleengedtem a kádat forró vízzel. Égette a bőrömet mikor beleültem, de nem jobban, mint a könnyeim, amik gyöngyökként gurultak le az arcomon.

Tegnap beláttam, hogy elvesztettem mindent. Elvesztettem az álmaimat, a vágyaimat, a reményt. Elvesztettem a hitemet magamban és mindenkiben.

Tegnap meghajoltam mindenki más akarata előtt, mint gyenge nyírfa a viharban.

Tegnap lemondtam magamról.

Tegnap lemondtam az életről.

Már nem

Elfogytak a szavak. Már nem beszélek. Csak belehalok csendben az életbe.